Egy Arsenal-elleni meccs kellett ahhoz, hogy Gyepes Gábor újra rivaldafénybe kerüljön. A korábbi ferencvárosi védő az elmúlt hetekben nagy erőssége volt a Premier Leauge-be jutásért küzdő Cardiff Citynek, az Arsenal elleni gól nélkül lehozott meccs után pedig felerősödtek azok a hangok, melyek szerint a védő alapembere lehet a Koeman-csapatnak. Gyepes a pepsifoci.hu-nak nyilatkozott az elmúlt évek nehézségeiről, hogy miért fontosabb csapatának a Swansea elleni találkozó, mint az Arsenal elleni, de arról is szót ejt, hogyan építette fel magát hétről hétre.

- Azt sejted, hogy a statisztikusok a Cardiff meccsei után dörzsölhetik a tenyerüket?
- Nocsak, miért?

Hát, Gyepes Gáborral állítólag nem tud veszíteni a Cardiff.
- Vagy úgy. Ez jól hangzik, és ez most történetesen igaz is. 12 meccset játszottam zsinórban a csapatban, és ezek közül egyiken sem kaptunk ki. De ezt nem szabad összefüggésbe hozni velem. Persze, ajánlólevélnek nem rossz, hogy velem még veretlen a csapat.

Pedig voltak itt azért neves ellenfelek, elég csak az Arsenalt említeni, Adebayorral, van Persievel, Bendtnerrel és Nasrival a soraiban. - Ilyen meccsen nem gólt kapni, jól teljesíteni, nagyon pozitív dolog, és ebben benne van az én teljesítményem is. Nagyon mélyről jöttem vissza, ahogy hallottam, sokan már lemondtak rólam, vagy pár hónapja azt mondták, már csak a harmadosztályba kellek, így nem csoda, ha most téma volt az, hogy jól ment a játék az egyik legnagyobb angol klub ellen.

Itthon azt írták, Gyepes Gábor sallangmentesen, hibátlanul játszott az Arsenal ellen. Te hogy értékeled a saját játékodat?
- Úgy érzem, jól ment a játék, ez szerencsére az utóbbi időben rendre így van. Érzem a fejlődést, egyre jobban, egyre hatékonyabban megy a játék. Persze, ha valaki azt mondaná, hogy ez csak úgy „kijött” belőlem, az téved. Az, hogy én most az ismert sérülésem után az Arsenal ellen játszhattam komoly tétmeccset, az nem a szerencse műve, hanem egy nagyon komoly folyamaté. Lépésről lépésre építettem fel magam. Felmerült, hogy be kell fejeznem a pályafutásomat, de folytatni akartam. Aztán elmentem egy harmadosztályú klubhoz, a Northamptonhoz, amire sokan csak legyintettek. Fokról fokra léptem feljebb, most már a Cardiff Citynél vagyok, amellyel nem titkolom, szeretnék feljutni a Premier League-be, és erre meg is van minden esélyünk. Ha azt veszem, hogy Angliában mindössze egy játékos volt rajtam kívül, akinek ugyanolyan típusú, komoly sérülése volt, mint nekem, és ő már be is fejezte emiatt a focit, én pedig ilyen kiélezett mérkőzéseken szerepelhetek, akkor pláne nincs okom a panaszra.

Maradjunk még egy picit az Arsenalnál: légiósként játszottál már ilyen nagy visszhangú meccset?
- Tudom, hogy most kiemelten téma ez a találkozó, és nem tagadom, ott van valahol a legszebb emlékek között, de maradjunk annyiban, hogy ez az egyik szép állomása a pályafutásomnak. Persze, ne gondold, hogy a Cardiff-szurkolók körében megállt volna az élet az eredmény láttán, nem volt akkora felhajtás, mint ezt sok ember gondolja. Itt, a walesi fővárosban vannak ennél fontosabb meccsek is. Persze, megtelt a stadion, de sokkal inkább miattunk, mint az Arsenal miatt. Egyrészt a csapattal szemben nagyok az elvárások a tavalyi FA Kupa-szereplés után, hiszen legutóbb döntős volt a gárda. Itt az embereket talán jobban lázba hozza egy Swansea elleni meccs, mint egy Arsenal elleni. De nincs ebben semmi meglepetés: például amikor a Wolves színeiben a Manchester United ellen készültünk, akkor sem az a találkozó volt ott az év meccse. Nekem persze kiemelt dolog volt világsztárok ellen futballozni, de a szurkolóknak egy West Brom elleni mérkőzés fontosabb volt, mint a Manchester elleni.

Jelenlegi csapatod Wales elsőszámú együttese. Ebből Te mit érzel?
- Azt, hogy teljesen más itt a hangulat, mint Angliában. Nagyon családias ez a klub, a szurkolók imádják a játékosokat, itt tényleg az első perctől az utolsóig buzdítanak. Ha valaki azt hiszi, ez Angliában is így van, az nagyot téved, ott az ember könnyebben megkapja a magáét. Itt nem, itt mindenki egy nagy család tagja. Az elnököt például nem csak fizetésnapkor látjuk, minden nap résztvevője az életünknek, ott van állandóan a csapat körül. Az embereknek a meccsre járás az egyetlen igazi szórakozási lehetőségük, és ennek megfelelően viszonyulnak hozzánk.

Váltsunk témát: hosszú idő után megint meghívtak a válogatottba.
- Igen, most tudtam meg én is a hírt. Természetesen nagyon örülök, még ha őszintén mondom, nem ez volt a központi téma az életemben. Nyilván nagy öröm és megtiszteltetés, ha meghívják az embert, de megfogadtam, nem görcsölök emiatt. Annyi rossz dolog történt velem az elmúlt időszakban, hogy amin én keresztülmentem, számomra az volt a legfontosabb, hogy játszani tudjak végre.



Szerinted beférnél a Koeman-csapatba?
- Ez egy érdekes kérdés. Pár hónapja, amikor először felmerült, hogy újra kerettag lehetek, és én pótolhatom majd Juhász Rolit, akkor bevallom őszintén, nem éreztem magam érettnek erre. Akkor úgy voltam vele, nekem még sokat kell ahhoz játszanom, hogy én olyan formában legyek, amivel segíteni tudom a nemzeti együttest. Most viszont már kezdem úgy érezni, hogy vagyok olyan állapotban, hogy segítségére lehessek a csapatnak.

Nem akarok ünneprontó lenni, hiszen most Arsenal elleni remeklésről meg válogatottról beszélünk, de nem félsz, hogy megint közbejön valami, mint az elmúlt években? Hogy mást ne mondja, öngólok, sérülések.
- A sérülésekről nyilván nem tehetek, de az öngólok, úgy látszik, már mindig kísérni fogják a pályafutásomat. Azt kell mondanom, hogy sajnos ez védőként benne van a pakliban, hogy az emberről rossz irányba pattan a labda. Akkor öngólkirálynak tituláltak, amit durvának éreztem, pláne azok után, hogy abban az idényben volt olyan rutinos védő, aki legalább 5-6 öngólt vétett. Nagyon felnagyították az én hibáimat, talán azért, mert elég rövid időszakra estek ezek a rossz megoldások, pedig a legszomorúbb az volt, hogy a Fradiban a játék önmagában nem ment rosszul abban az időszakban sem. A válogatottban picit más volt a helyzet, ott talán könnyebb dolgom lett volna, ha kicsivel több bizalmat éreztem volna.

Forrás és fotó: http://pepsifoci.hu